Szabadkán tegnap este megemlékeztek a szerb áldozatokról a Vihar fedőnevű hadművelet 31. évfordulóján. A Városháza előtti Köztársaság téren megnyitották „Az emlékezés kultúrája: a Vihar fedőnevű hadművelet fényképekben” című kiállítást. Ezt követően a Városháza dísztermében pódiumbeszélgetést tartottak, amelyen felszólalt Stevan Bakić, Szabadka polgármestere, Miroslav Karan, az Észak-bácskai Körzet Szerb Egyesületei Szövetségének elnöke, Ljubica Bertović, az újvidéki Svetozar Miletić Alapítvány szabadkai irodájának vezetője, valamint Petar Đurđev történész.
Hangsúlyozva a mai nap mély, valamennyi szerbet érintő gyászát, Bakić polgármester felidézte az 1995 nyarán lezajlott Vihar fedőnevű hadműveletet, amely során a horvát katonai és polgári hatóságok elüldözték a szerbeket Észak-Dalmáciából, Likából, Bániából és Kordunból – s melynek évfordulóján a tragédia áldozatai előtt hajtunk fejet.
„Ma arra a napra emlékezünk, amikor emberek ezrei kényszerültek elhagyni otthonaikat, elindulva a bizonytalan jövő felé. Arra a napra, amikor a házak elnéptelenedtek, s a családokat kiszakították otthonaikból – a családi tűzhelyek melegéből, az ágyak biztonságából, a terített asztalok mellől, a megszokott ősvényekről és a szülőföldről. Mintegy 250.000 szerbet űztek el. Körülbelül 2.500 embert öltek meg, nagyjából ugyanennyit még mindig keresnek. Csaknem 25.000 otthont romboltak porig, és 2.313 ember halt meg vagy tűnt el pusztán azért, mert szerb volt. 726 katona soha többé nem tért vissza a szülői házhoz. A Vihar hadművelet napja nem csupán egy emléknap – a Vihar maguk az áldozatok, a földjükről elűzöttek, a névvel és arccal rendelkező mártírok és az ő kettétört sorsuk. Azon idős asszonyok, akik menekülés közben még unokáik fényképét sem tudták menteni. Azon gyermekek, akik a bölcsőjüktől távol cseperedtek fel. Azon apák, akik a mai napig a hátrahagyott jószágaik irányába tekintenek” – mondta Bakić.
„Miközben a mai napon e hatalmas tragédiára, a második világháború óta Európában történt legnagyobb etnikai tisztogatásra emlékezünk, amely máig büntetlenül maradt, a szomszédos állam, Horvátország augusztus 5-ét a saját legnagyobb győzelmeként, a Győzelem Napjaként ünnepli” – emlékeztetett Bakić.
„Képzeljék el azokat, akik a Vihar hadműveletben elhunyt áldozatok könnyeit ünneplik… Képzeljék el az ünnepet, amelyet az emberek elüldözése, házak felégetése és több ezer civil meggyilkolása felett ülnek” – fogalmazott Bakić.
Hangsúlyozta, hogy minden évben – nemcsak ezen a helyen, hanem Szerbia minden egyes szegletében – újra és újra erőt gyűjtünk ahhoz, hogy megértsük, mi is történt népünkkel: nem csupán a Vihar idején, hanem oly sokszor a múlt század során. Akkor, amikor az első Nagy Háború után megfogyatkozva, feleannyian maradtunk, amikor Jasenovacba, Gradiškába, Pagra és más táborokba hurcoltak bennünket, és a gyermekeket is… és ugyanaz a kéz.
„A II. világháború után, Európa legnagyobb etnikai tisztogatását, a tehetetlen és fegyvertelen népen való gyalázatos kéjelgést, a civilek és gyermekek ellen elkövetett bűncselekményt valaki a saját legnagyobb győzelmeként ünnepli. Amikor a Vihar hadműveletet ünneplik, amikor mások áldozatait és a saját bűneiket éltetik, és közben a himnuszt éneklik, eszükbe kellene hogy jusson, hogy azt a himnuszt egy szerb ember írta, aki most Újvidéken nyugszik” – mutatott rá Bakić.
Elmondta, hogy egy idős asszony tanúvallomása, amelyet Salvatore Loi, az olasz hadsereg tisztje rögzített könyvében, így szól: „A horvátok szinte minden nőt meggyaláztak, legyen az férjezett vagy hajadon, idős vagy fiatal. A gyermekeket megkínozták, mindent, ami értékes volt elragadtak, és a zsákmányt teherautókra rakták. Ami megmaradt, azt elpusztították, majd mindenkit kivétel nélkül lemészároltak. Az usztasák kitaláltak egy játékot, amely abból állt, hogy egyetlen puskalövéssel öljék meg az anyát és a hozzá görcsösen ragaszkodó gyermeket. A gyermekeket felakasztották, felnégyelték, puskatusütéssel vagy a földhöz csapva zúzták szét a fejüket. Végül mindent felégettek.”
„Van-e jogunk ezt elfelejteni? Nincs! El kell-e ezt mesélnünk a gyermekeinknek? El bizony!” – húzta alá Bakić polgármester.
Hangsúlyozta, hogy a néhai Jovan Dučić a Sinu tisućljetne kulture (Egy ezeréves kultúra fiához) című egyik legismertebb hazafias költeményét akkor fogalmazta meg, amikor a szerb hadsereg Albánián keresztül vonult vissza és amelyben fiát éppen arra emlékezteti, hogy ő nem egy egyszerű utód, hanem egy nagy és ősi kultúra örököse.
„Ez a vers nem csupán egy atyai kérés, hogy vigyázzon a nevére, hitére és méltóságára, hanem egy egyértelmű üzenet is: elestünk, de nem győztek le bennünket! A fiúnak szóló üzenet valójában az egész nemzedéknek szól: még ha mindent elveszítünk is, önmagunkat nem veszíthetjük el! A záró sorok egyben esküt is jelentenek: ’És ha mindent elragadnak tőled, te akkor is maradj ember, s ha megfosztanak a nevedtől, találd azt meg újra’. Pontosan ez az, ami Krajinában történt. Nincstelenül érkeztek, de méltósággal. Krajinai apák ezrei kényszerültek elhagyni a nemzedékek óta lakott otthonaikat. Ház nélkül jöttek ide, de nem név nélkül. Földek nélkül jöttek, de elhozták dalaikat és szokásaikat. Ruhátlanul jöttek, de elhozták a gyermekeiket” – fogalmazott Bakić.
„Dučić arra emlékeztet bennünket, hogy a kultúrát nem a kövek és a falak, hanem az ember élteti – mondta Bakić, hozzátéve, hogy – amíg emlékezünk, ez a kultúra élni fog.”
„Testvéreim! Azok az idős emberek, akik a traktor utánfutóján ülve, egy ikont meg egy zsák krumplit szorongatva – mert semmi mást nem tudtak magukkal hozni – nézték, a mögöttük felszálló füstöt, és az égő házakat, már nem tértek oda vissza. De az unokák emlékeikben őrzik mindezt. És itt vannak. Ma velünk ülnek. Ez az a kultúra, amelyről Dučić beszél. Ez az a körtefa, amely az udvarban maradt, ez az ikon, ez az el nem égett gyertya, ez a forrás, ahol a nagyapáddal a szomjadat oltottad, ez a temető, ahol őseid nyugszanak – ha a sírok még épek egyáltalán. Dučić azt mondta: ’Ne hagyd, hogy megfosszanak a nevedtől!’ Megpróbálták. Megváltoztatták a falvak neveit. Lerombolták a kereszteket. De nem tudták elragadni szent ünnepeinket. Sem a dalt. Sem azt, ahogyan a keresztet vetjük. Néhány nap alatt egy egész világ tűnt el: a szerb jelenlét évszázadai, templomok, kolostorok, sírok és családi emlékek. Egy nép nyomainak eltörlése az, ami a legnagyobb civilizációs szégyent jelenti” – fogalmazott Bakić.
Emlékeztetett arra, hogy Pavle szerb pátriárka több alkalommal is beszélt a civilek szenvedéséről és az igazságtalanságról, hangsúlyozva mind a tragédia mélységét, mind az igazság iránti igényt: „Az évszázadok óta saját szülőföldjükön élő emberekkel szembeni igazságtalanság nem képezheti semmiféle tartós béke alapját. Az emberi könnynek és az ártatlanul kiontott vérnek olyan súlya van, amelyet a történelem nem feled.”
„Körülbelül negyedmillió honfitársunk az egykori Krajinai Szerb Köztársaságból – azok, akiknek megadatott a szerencse, hogy túléljék a végzetes 1995. augusztusi golgotát – végül a Szerb Köztársaság és az anyaország, Szerbia oltalmában lelt otthonra. Szerbia az ő anyjuk. Ma itt, Szabadkán – azon a vidéken, ahol évszázadok óta egymásra és a különböző kultúrákra utalva élünk együtt és gazdagítjuk egymást – minden félreértés és konfliktus ellenére készen állunk arra, hogy újra meg újra megtaláljuk a közös jövő építésének útját.” – húzta alá Bakić.
„Népünk – emlékeztetett – oly sokszor a szenvedésen és az áldozathozatalon keresztül vívta ki a szabadság és a feltámadás pillanatait.”
„Keresztényként bízunk abban, hogy a végső igazság az isteni igazság, hiszen az emberi igazságszolgáltatás csődöt mondott. Akkor, és most is. Az isteni igazsága előbb-utóbb ráragyog majd népünkre Koszovóban, Gazivodén, Babin Moston, Dečaniban és Devičben is, és az összes olyan kolostorban, amelyet megpróbálnak elragadni tőlünk, hogy eltöröljenek mindent, ami szerb. A történelmet még soha nem hamisították úgy meg, mint napjainkban! Legyen ez az évforduló intés és egyben fogadalom is. Figyelmeztetés arra, hogy ne engedjük, hogy ilyen tragédiák még egyszer megtörténjenek velünk, és fogadalom arra, hogy megőrizzük az emberi méltóságot, keressük az igazságot és a jogosságot, és soha, de soha ne felejtsünk” – hangsúlyozta Bakić.
Zárógondolatait az utódokhoz címezte.
„Drága fiatalok, fiatal szerbek, és ti, akik nem vagytok szerbek, de szeretitek az országot, ahol éltek! Az elfeledett múlt bennünket semmisít meg. Megfoszt a holnaphoz való jogunktól. Ne engedjétek elfeledni sem Jadovnót, sem Jastrebarskót, Glinát, Jasenovacot, a Petrovačka cestát, sem Bratunacot, Staro Grackót, Banjskát, Prizrent, Vučitrnt, Srbicát, és Gazimestant sem! Ne feledjétek el őseitek szenvedéseit, mert ha ők nem lettek volna – ti sem lennétek! Legyen örök dicsőség a szerb mártíroknak, akik a Vihar hadművelet és a többi tisztogatás során veszítették életüket. Tisztelettel adózunk szenvedésük emléke előtt. Szerbia emlékszik! Éljen Szerbia!” – üzente Stevan Bakić polgármester.
A pódiumbeszélgetés vendége, Petar Đurđev történész a rendezvény kezdete előtt kijelentette, hogy hálás a szervezőknek, a Svetozar Miletić Alapítványnak és az Észak-bácskai Körzet Szerb Egyesületei Szövetségének, amiért meghívták, hogy ma szót ejtsen a történelem e fontos fejezetéről, a szerb nép szenvedéséről a mai Horvátország területén.
„Rendkívül nagy és nehéz feladatom, hogy a történelmi dokumentumokon, elemzéseken és szintéziseken keresztül megvilágítsam annak a gonosznak a genezisét, amely a 19. században vette kezdetét, s végül azokban a szörnyű 1995. augusztusi napokban csúcsosodott ki. Ennek az előadásnak az a célja, hogy megadja a végtisztességet és a kellő tiszteletet az áldozatoknak, egyértelműen megnevezze a bűnösöket, és elmagyarázza ennek a tömeges bűncselekménynek a kialakulását” – mondta Đurđev.
Miroslav Karan kijelentette, hogy a mai napon nem csupán a számokra emlékezünk, hanem az emberekre is: az apákra, az anyákra, a nagymamákra és a nagyapákra, akik a legkisebbeket karjukban tartva, traktorok utánfutóján indultak el az ismeretlenbe, nem tudva, hol éri őket a holnap.
„Ezért megtehetjük és meg is kell tennünk azt, ami szent kötelességünk, hogy soha nem feledjük őket. Az Észak-bácskai Körzet Szerb Egyesületeinek Szövetsége éppen ezért létezik, hogy őrizze az örökségünket, a hagyományainkat, a nyelvünket, a szokásainkat és mindenekelőtt az emlékezés kultúráját. Mert az a nép, amely elfeledi mártírjait, lassan önmagát is elfeledi” – hangsúlyozta Karan.
Ljubica Bertović kijelentette, hogy a szerb nép a Vihar fedőnevű hadműveletben történt tragédiájáról szóló megemlékezés idei újdonsága egy multimédiás performansz volt. Ezzel a Svetozar Miletić Alapítványnak az volt a célja, hogy az 1995-ös eseményeket közelebb hozza a fiatalabb generációkhoz. A mesterséges intelligencia segítségével életre keltették a menekültáradatról készült képeket, amelyeket egy rövidfilmmé vágtak össze, majd a Népszínház falára vetítették ki.
„Ugyanez a film a városon áthaladók számára, a központi útkereszteződések óriásplakátjain is látható volt. Ez a szokatlan megközelítés kedvező fogadtatásra talált a polgárok körében, akik megálltak, és figyelmesen követték a multimédiás performanszot” – hangsúlyozta Ljubica Bertović.
